Kevesen tudják, hogy mikor van születésnapon. A Facebookon kikapcsoltam azt az opciót, hogy mindenki láthassa, csak azok tudják, akik közvetlen kapcsolatban vannak velem, s így ez jól is van. Most mégis értekezem kicsit az elmúlt ötven évemről, arról, hogy miként is működöm. Nem csak szeretteim számára, hanem most mindenkinek. Elvégre csak egyszer rúghatja el az ötvenet az ember.
Nem tudom, ki hogy van vele, de azért nekem átfutott az agyamon – már ha van nekem olyanom –, hogy némi számvetést is kéne készíteni. Csakhogy egyből gondba is kerültem, ugyanis nincsenek kudarcaim. Azaz vannak, már hogy a fenébe ne lennének, de azok mind átalakultak szépen pozitív élménnyé, hiszen tanultam belőlük. Okosodtam tőlük, ha szebb nem is lettem ;-)…
Mi tettem le az asztalra?
A cinizmusom. De azt nagyon, oda bé, az asztal közepére. Azt volt a legnehezebb kikergetni magamból, hogy saját kedvtelésemre cinizáljak. Mert megtehetem, mert a kipécézett alany nem tudott reagálni, és nem csak azért, mert én írtam és ő olvasta, hanem, mert sokan vannak olyanok, akik nem ebben erősek, de ettől még lehetnek jó emberek. Az éles humor, a cinizmus, ha öncélú, már nem humor, bunkóság. És nem igaz, hogy szavakkal nem lehet bántani, de, nyilvánosan még jobban. Ez az első fegyvertény, igaz, az ellenpróbáját is el kéne végezni. Rajtatok. Mindazokon, akik valamilyen nexusba kerültek, vagy fogtok kerülni velem.
Nincsen gyűjteményem. Nincsen saját cikkeimből összeállított könyvem. Nem is lesz. Én néző vagyok, egyesek szerint látó is. Utóbbi nem lenne rossz, de mna. A lényegre térve, én átfolyok az időn, folyondár vagyok, aki a pillanatnak egy-egy olvasatát megfogalmazza. Jól-rosszul, nem lényeg, de valami, amihez viszonyulni lehet nem az én, hanem a saját szempontodból. Szándékom szerint. Én csak átfolyok a mindennapokon. Aki lényegét tekintve nem több, mint egy akadály, mely akarva-akaratlanul kerülhet eléd. Van, aki belém jön, van, aki elkerül. Mindkettő jó stratégia. Arról sajnos nem én döntök, hogy mekkora akadály lehetek; mikor kisebb, mikor nagyobb.
Van-e közöm a közélethez?
Nincs, én ilyen értelemben csak árnyék vagyok, erős kontúrok nélküli. Erre úgy és akkor jöttem rá, amikor négy évet önkormányzati képviselő voltam, és beleálltam a politikába. Nem nekem való, nem vagyok eléggé kompromisszumkész, arról nem is beszélve, hogy élesen fogalmazok. Sőt, provokálok. Hogy miért? Mert különben saját születésed (egyesek szerint temetésed) is átaludnád. Imádunk komfortzónán belül maradni, de ott nem derül ki, hogy valójában ki és mi vagy. Hát ezért. Nem kell igazam legyen, amúgy sincs nálam az igazság köve, ezért nem esik nehezemre nyilvánosan sem elismerni, ha tévedek. (Ez amúgy minden írástudó és gyakorló firkász első parancsolata kéne legyen. Hányingerem van azoktól, akik nyilvánosan akasztanak, aztán, amikor kiderül, hogy nem jó helyen és embert akasztottak, elslisszolnak. Hallgatnak. Rákenik a körülményekre, netán azzal mentik ki magukat, hogy á, az akkori csillagállás szerint elkövethetőnek tűnt. Hát nem! Kiállsz, és égő pofával beismered, hogy tévedtél., ugyanazon fórum előtt, ahol a nyilvános akasztást elvégezted. Ugyanazok előtt. Így lenne ez helyes, így lenne ez jól.)
Lokálpatrióta vagyok. Fontos számomra Székelyudvarhely és Székelyföld. Mert csak. Ide születtem, terveim szerint itt is fogok meghalni. De nem leszek sosem elismert, köztiszteletnek örvendő tagja ennek a közösségnek, mert nem, nem ez a keresztem. Nem érdekel, ami persze nem azt jelenti, hogy ne észlelném, a közösség hová helyez el éppen. Nem lesznek díjaim, nem lesznek címeim, ahhoz “dolgozni” kellene, én meg nem vagyok több, mint egy utcasarok. Mely van már ötven éve, és lesz még néhányig. Persze, jó lenne, ha a fiam a suliban azzal arcoskodhatna, hogy né, apa már megint kapott egy (emlék)plakettet. Sajnos nem ilyen utcasarok vagyok. Ezt nem tudom megadni neki, pedig megérdemelné.
Jó katona vagyok?
Is, is. Hinnem kell abban, amit csinálok. Ha elvész a hit, a harci kedvem is odalesz. Nem tudom abszolválni a hitelességi elvárást. Amúgy nincs kérdés, hogy meghalni a zügyért – átvitt értelemben, persze – képes-e vagyok? Képes. Ágyútölteléknek is kell lenni valakinek, nekem belefér, de nem tudom tartani a zászlót, ha nem hiszek benne. Megvédem a segged, meg én, de nem fogok-tudok agitálni, ha nem hiszek. Szerencsés vagyok, nem voltam sosem agitációra kényszerítve. Utóbbi nem is működne, hát ezért. Tudják ezt jól azok is, akik. Vagy nem.
Tökéletes vagyok?
Tökéletes. Mert tudom, hogy nem…
